Nessa-kritika #16 - Varga Nikolett: A holnap soha nem ér véget

Egy február 23-án rendelt tartalomkritikával jöttem, önmagamhoz hűen féléves késéssel. Tapsot nekem. Nem tudom, hogy nem lettem még kirúgva, őszintén.
U.i.: A kritikában csak az első sztoridról írok, a Gyertyafényről nem.

A holnap soha nem ér véget

A tartalom
Alapötlet. Adott egy rákos főhősű, E/1.-ben íródó, Japánban játszódó sztori. Ez eddig nem valami egyedi, sőt, leginkább sablonosnak tudnám nevezni - ha egy blog épp nem fanfiction, akkor tuti, hogy egy halálos betegről szól, persze E/1.-ben van, és, ha nem New York vagy London a helyszíne, akkor Japán az. Üdítő változatosság viszont, hogy ez a történet végre nem egy főhősnő, hanem egy főhős szemszögéből íródott!
Az első fejezet témaválasztása tökéletes "első fejezet"-koncepció, ennek a sztorinak egyszerűen így kellett kezdődnie.
A másik egyedi vonása a műfaja. Olvasás közben és egyébként is sokat gondolkodtam, és végül arra jutottam, hogy ennek a történetnek a műfaja mese. De ennek az alátámasztása már nem az alapötlethez, hanem a kivitelezéshez tartozik, és még sok minden hátravan addig, szóval haladjunk!
     Cím. Hangzatos, mindenképp szokatlan és egyedi, és elsőre túl hatásvadásznak gondoltam, de aztán rájöttem, mit jelent. Legalábbis arra, hogy szerintem mit jelent. Azt, hogy Ryo - bocs, de képtelen vagyok leírni a teljes nevét - holnapjainak, mivel meggyógyult, már nem kell véget érniük. Mindig lesz egy holnap számára, legalábbis ahhoz képest, amikor még beteg volt, és bármikor meghalhatott. És ez szép, tudod?
     Fülszöveg. Yamada Ryosuke, mindent megkapott, amire csak vágyott. Szülei és bátyjai kitüntető figyelmét, a barátai szeretetét, az igaz szerelmet és az esélyt, hogy a legjobb egyetemen tanulhasson tovább. Azonban ez az álom szertefoszlott, mikor életének 18 évében, agydaganatot találtak diagnosztizáltak [ijesztő lett volna, ha "találnak nála" egy agydaganatot, mondjuk, a fiókjában...] nála. Az orvosok kevés esélyt adtak a gyógyulására, ő azonban élni akart és küzdeni azért, hogy meggyógyulhasson. A helyesírási- és fogalmazási hibáitól eltekintve minden szép és jó; a lezárás figyelemfelkeltő és illik a történetre. Nem baj, hogy ilyen rövid, legalábbis engem nem zavar. Nyilván megcsillogtatja a nem túl egyedi alapötletet, és ezért engem személy szerint nem késztetne a történet elolvasására, ha potenciális olvasó lennék, de ez biztos személyes nyavalya.
Kivitelezés. A történet 21 fejezetes (plusz epilógus); prológus nincs, amit én személy szerint nem bánok. A fejezetek maguk észveszejtően rövidek, ami számomra jelentősen megnehezítette a történetben való elmerülést - mire igazán beleélhettem volna magam, le is zárult az adott fejezet. És még azt a keveset is, amit írtál, megspékelted szükségtelen gifekkel és képekkel. Hosszabb fejezeteket és kevesebb gifet, kérlek.
Említettem fent, az alapötletnél, hogy ez a történet szerintem egy mese. Azért gondolom így, mert semmi más magyarázatot nem tudok kiötleni arra, hogy miért viselkedik gyerekként minden szereplő, miért hánysz fittyet a logikára és a fizikára (vagy nem tudom, talán a biológiával kapcsolatos az, hogy Ryo agydaganata mágikus módon eltűnik), miért van gyerekbarát hangvétele az egész sztorinak, miért egy teljesen hiteltelen happy enddel zárul. Ha direkt mesének szántad, akkor azt mondanám, csodálatos munkát végeztél - ugyanis mesének valami fantasztikus; komolyan, én felolvasnám a gyerekemnek esténként részletekben, ha lenne -, de valószínűleg nem ez volt a szándékod, és így viszont elég vegyes érzelmeket váltott ki belőlem.
Minden másról írok a külön pontokban, de ezt kénytelen vagyok itt megjegyezni: a szexjelenetet különösen jól oldottad meg, nekem tetszett a fogalmazásmód, de kicsit hiányérzetem volt, hogy szó sem esett arról, volt-e egyáltalán nászéjszakájuk az esküvő után.
     Leírások. Összegzem a 22 részben olvasható leírásokat, amiket megejtettél. Ryo haja eredetileg fekete, de szőkésbarnára festette. Chinen nagyon alacsony. Ryo és Hikari aranyszínű ruhában vannak a bálon, és Ryo szőke parókát visel, ami jól áll neki.
Ebből teljes mértékben hiányzik mind a fő-, mind a mellékszereplők egész leírása, valamint a világ minden táj- és érzelemleírása. Fölösleges ragoznom, mert ez van. Egyszerűen nem használsz leírásokat. Még a főhős gondolatait sem írod le - egyik percben mond valamit, majd a másikban annak a szöges ellentétét, és te nem világítasz rá, mi játszódott le benne a kettő között. Így elég nehéz komolyan venni mind a főhőst, mind a történetet.
     Párbeszédek. Köszönhetően a fent leírt problémának és annak, hogy a szereplőid mindegyike legfeljebb egy tizenhárom éves értelmi szintjén mozog, ezekről sem mondhatok túl sok jót. Itt is megmutatkozik, mennyire meseszerű az egész történet: a párbeszédek a mesekönyvek gondolatvilágát juttatták eszembe (de az is elég, ha a meccs-metaforára gondolok, vagy a randira hívós párbeszédre). És ismétlem, mesének tényleg csodálatos történet, nagyon tetszik! De te nem mesének szántad, egyszerűen csak túl fiatal vagy ahhoz, hogy komolyabb karaktereket és történetet írj.
     Karakterek. Jelentősen megnehezítette a dolgomat - és nem kicsit idegesített is helyenként - a rengeteg japán név, amikről a leírásaid teljes hiányának köszönhetően gyakran nem tudtam megállapítani, hogy fiú- vagy lánynév-e. Külön a plafonra másztam, látva, hogy a történetben Hikari és Hikaru is szerepel. Nem könnyíted meg a dolgomat a karakterek megkülönböztetését illetően, annyi szent.
De ha a számomra kiejthetetlen és megjegyezhetetlen japán nevektől el is tekintek, akkor sem áll meg a partivonat. Minden - nem viccelek, minden - szereplőd, aki kettőnél többször kapott párbeszédben szerepet, infantilisan viselkedik. Vegyük például Chinent - papíron 17 éves, de te egy tízéves viselkedésmódjával és gondolatvilágával látod el. Ezt azért nem tudom megérteni, mert, ha egy cuki gyerekkaraktert akartál, akkor miért nem mondtad, hogy tíz éves, és kész? Semmi szükség nem volt arra, hogy a képünkbe tolj egy majdnem nagykorú srácot, aki úgy viselkedik és beszél, mint egy kisgyerek, és a környezete mégsem küldi el pszichológushoz, sőt, tudomást sem vesz róla, hogy a sráccal valami nem oké - mintha normális lenne, hogy tizenhét évesen egy fiú nyolcévesnek is elmenne. Bár, a többiek is pont ugyanolyan infantilisek... Ismét csak azt tudom mondani, hogy ez a történet egy mese. Gyerekeknek teljesen rendben van. De aki elmúlt tizenhárom, az már nem fogja tudni komolyan venni ezt a rakás gyermetegséget. Ugyanez vonatkozik Ryóra: nem tudom komolyan venni egy percig sem, mert egy kisgyerek jellemével, viselkedésével és gondolatvilágával ruháztad fel. Ha nem tudsz hitelesen megírni a saját korodnál idősebb karaktereket, akkor 1. ne tedd közzé rögtön az eredményt 2. vagy ne próbálkozz rögtön nagykorú karakterek megírásával; a gyerekkarakterek is teljesen rendben vannak, amíg nem állítod be őket felnőttnek.
Nem egyszer történt meg, hogy a karaktereid ellentmondtak a saját döntéseiknek vagy szavaiknak. Ryo egyszer például azt állítja, nem akarja bevallani, hogy többet érez főhősnő iránt, mint barátság, mert nem akarja, hogy a barátságuk lássa kárát - erre két sorral arrébb randira hívja, és bevallja, hogy tetszik neki. Köszönöm, hogy levezetted nekem, hogyan jutott erre a döntésre. Már nem azért, de ez a gondolatmenet elég fontos lett volna, nem gondolod? Hogy egy cikkfordításomat idézzem, Ne siesd el vagy ugord át a kapcsolat fejlődését, felépülését! Ha olyan történetet írsz, aminek a barátságokra és a románcokra kéne fókuszálnia, az utolsó dolog, amit tenni akarsz, az átfutni a fontos vagy drámai továbblépéseken olyan baromságokkal, mint például "Ebédnél egymás mellé ültek, és pár perc beszélgetés után Alyssa tudta, hogy nagyon jó barátok lesznek", vagy "Kaitlyn sírva szaladt el a veszekedése után Taylor-ral, de Alyssa utánuk ment, beszélt velük és helyrehozott mindent. Vacsorakor már minden rendben volt". Ha így elkendőzöd a fontos kapcsolati dilemmák megoldását, azzal nem segítesz a sztoridnak. Azok az emberek, akik egy olyan történetet kezdenek olvasni, ami elviekben barátságokra és/vagy románcra fókuszál, általában érzelmi tapasztalatot keresnek, és az olyan írások, amikben nem fejtik ki a kapcsolati fejlődést (legyen az jó vagy rossz), nem igazán elégítik ki az igényeiket. Azt is megnehezíti (ha nem egyenesen ellehetetleníti), hogy az olvasóid higgyenek a karaktereid kapcsolatában - és, ha annak a kapcsolatnak a sztori fontos részének kéne lennie, akkor egyszerűen muszáj, hogy az olvasók elhiggyék, mert az a történet értelme. Ne csak azt írd le, hogy a karakterednek rengeteg barátja van, mutasd meg, ahogy az a karakter barátkozik és, hogy milyen barát valójában. Ne csak azt írd le, hogy a karaktered találkozik egy tízből tízessel, és pár nap után hopp, szerelmesek egymásba - mutasd meg, hogyan épül fel és fejlődik a románcuk. Ezért sem jó ötlet, ha azzal segítesz elő egy kapcsolatot, hogy a karaktereknek olyan hatalmat adsz, amivel belelátnak a másikba. Általában az ilyen hatalom végül afféle "csalássá" avanzsál, aminek következtében a karakterek egyszerűen átlépik az emberek megismerésének fáradalmait; márpedig a folyamat, ahogy a karaktereid lassan megismerik egymást, az fontos része a személyek közti történeteket érdekessé és érzelmileg kielégítővé tételének. (Ha azt akarod, hogy az egyik karakter lássa, a másik mennyire jó, csináltass a másikkal valami olyat, amivel akarva jót tesz - és nem csak sikertelenül akar valami rosszat tenni.) És azért lássuk be, az, hogy hogyan született meg ez a döntés Ryo fejében, szerves része lett volna Ryo és Hikari kapcsolatának.
Következő ellentmondás Ryo viselkedésében. Az egyik fejezetben össze akarta hozni a bátyjával a nővérkét (a mágikus " - A bátyámnak jelenleg nincs senkije, ha esetleg érdekelné!"-felkiáltással, mert ugye egy majdnem nagykorú gyerek mond ilyet egy ismeretlen nőnek), aztán nem sokkal később teljesen kiakad, hogy azzal a nővel látja a bátyját? Döntsd már el, mit akarsz, és mit akar a főhősöd! Ez a hisztije a 7. fejezetben eléggé megnehezítette, sőt, ellehetetlenítette, hogy kedveljem Ryót.
Az, ahogy Ryo lereagálja az egyik legjobb barátja rányomulását a barátnőjére, egyszerűen nevetséges. Egy tizennyolc éves, szerelmes srác nem így fogadja az ilyesmit.
Aztán ott van az is, amikor az egyik percben Ryo még gyönyörű meglepetéseket szervez Hikarinak és imádja a lányt, aztán egyik percről a másikra elküldi az anyjába minden előzmény nélkül. Ha ezt a betegsége tünetének szántad, az oké, de ezt kétlem - simán csak kihagytad a dologból azt a lényeges összetevőt, hogy milyen gondolatmenet játszódott le Ryo fejében, ami erre vitte. Így elég nevetséges és hiteltelen a végeredmény. Nem csoda, hogy nem tudom komolyan venni a főhősödet.
Sokadjára is kétségbe kell vonnom, hogy tudod, mit írtál le pár fejezettel korábban, mert látszólag csak írod, ami eszedbe jut, figyelmen kívül hagyva mindazt, amit korábban leírtál, és a logikát és a hitelességet is. Ryo már az elején elhatározza, hogy minden erejével harcolni fog, hogy meggyógyuljon, erre a 14. részben ismét elhatározza, mintha eddig nem ez lett volna a helyzet. Figyelj, ha nehezedre esik észben tartani az előzményeket, akkor jegyzetelj, vagy pedig olvasd újra minél többször a történetedet, mielőtt új fejezet írásába kezdesz, mert az ilyen hatásvadász "fordulatok" (értsd: korábban már elsütött "drámai elemek") csak nevetség tárgyai lehetnek.
Mivel nem ismered a saját karaktereidet, ezért nem meglepő módon becsúszott egy olyan röhejes hülyeség is, amitől egyenesen unszimpatikus lett nekem Ryo. Azt írod, "én pedig végre először éreztem, hogy a családom valóban mellettem áll." Ezelőtt már vagy ezerszer bizonyították, hogy a srác mellett állnak, de a jelek szerint teljesen fölöslegesen, mert Ryo még mindig egy köcsögként viselkedik a családjával. Ha ezen a ponton érezte először, hogy a családja mellette áll, akkor nem érdemli meg azt a családot. De nem így van, csak te elfelejtetted pl. azt a jelenetet Ryo és a bátyja között a "hullaházban" (utóbbiról még írni fogok).
Egyszer azt írod, Hikari legjobb barátnője nem tud a "szakításukról", kicsivel később meg már mindent tud róla, de te a két pont között semmilyen utalást nem tettél arra, hogy akár Hikari, akár Ryo beavatták volna Umikát. Ismét egy pirospont a következetességedre... Ja, mégsem.
Az egyik percben a főhős kiveri a hisztit egy dolog miatt, ami a többiek pár szava után hirtelen már irreleváns? Ezt te sem gondolhattad komolyan. Ryo "szakított" Hikarival, mondván, nem akarja, hogy a lány barátnál jobban kötődjön hozzá, ha esetleg meghal - erre elég pár dorgáló szó a fiúktól, és ez az elhatározása hirtelen semmivé lett? Nincs több kérdésem...
Van az a jelenet, amikor Ryo indokolatlanul elküldi Chinent a francba, pedig semmi rosszat nem csinált, aztán később hallja, hogy Chinen azt mondja, " - Bárcsak én lennék beteg helyette! Akkor Yama Chan, most mosolyogna, és nem lenne szomorú!" És erre nem azt írod, hogy Ryo elszégyelli magát a viselkedéséért, hanem azt, hogy "na, most kezdtem el csak igazán utálni magamat. Nem elég, hogy ráijesztettem, még meg is ríkatom." - szóval nem a bunkósága miatt utálja magát, hanem azért, mert Chinen sír miatta? A főhősöd egy... na mindegy.
Egy alkalommal Ryo beszól a másiknak, hogy ne dobálózzon a halállal, de ő minden adandó alkalommal ugyanazt teszi. Ryo nemcsak egy érzéketlen, logikát nem ismerő bunkó, de még idegesítő és képmutató is.
     Stílus. Van egy összetéveszthetetlen, egyedi stílusod, amivel én azt javasolnám, hogy szakosodj a gyerekmesékre! Tudom, ez úgy hangozhat, mintha azt mondanám, hogy "maradj csak a gyerekmeséknél, és hagyd a komoly sztorikat másnak", de én hihetetlenül sokra tartom a gyerekmeséket (amik nem bugyuták, úgy értem), és rettenetesen fontos szerepük is van szerintem, tekintve, hogy az ember ezeket hallja/olvassa először, ezek vezetik be az olvasás világába, részben ezek határozzák meg a jellemét vagy épp a világszemléletét; azt, hogy milyen ember lesz a gyerekből. És ha azt mondom, hogy te jó vagy a meseírásban, akkor egy hatalmas dicséretet kaptál, szóval csak azt akarom mondani, hogy ne haragudj rám meg érte! Jó vagy a mesében; írj mesét!
     Fogalmazás. Szinte minden bekezdésben beleesel a szóismétlés hibájába, hol kicsit, hol fejfájdítóan; de, azt hiszem, a legújabb fejezetekben már nem annyiszor, mint korábban - lehet, elkezdted átolvasni a leírt bejegyzést, mielőtt közzétennéd? Ettől eltekintve egyáltalán nem fogalmazol rosszul, sőt! Viszont még valamelyik legelső fejezetben írtál egy olyat, hogy *Másnap* - ezzel kapcsolatban csak egy másik korábbi cikkfordításomat szeretném idézni, miszerint sosem szükséges olyasmiket használni, mint a **VISSZAEMLÉKEZÉS**, *HELYVÁLTOZTATÁS* vagy ~~~IDŐUGRÁS~~~ [, esetedben *Másnap*]. Mivel az efféle közleménytípusok űrt képeznek, ezáltal mind a hangulatot, mind a belemerülést megszakítják; kerüld el őket. Magyarán simán leírhattad volna a legelső mondat elejére is azt, hogy másnap, és sokkal jobb lett volna olvasni.
Néha nem különíted el a kimondott szavakat a történésektől, nem kezdesz új bekezdést; így csak a szavakat olvasva lehet rájönni, hogy mi az, amit mond az egyik karakter, és mi az, ami már nem hangzik el.
     Szókincs. Amikor épp nem halmozod a szóismétléseket, semmi kifogásolnivalót nem látok a szókincsedben.
     Helyesírás. Leginkább a vesszőkkel van problémád ezen a téren - teszel, ahova nem kéne, és nem teszel, ahova kéne. Vannak más típusú hibáid is, amikre mind hozok példát lentebb, ugyanis az epilógusból összeszedtem a helyesírási és fogalmazási hibákat, amiket találtam. Azért abból, mert ebben a történetben azt írtad a legkésőbb, így az mutatja a leghűbben a jelenlegi tudásszintedet - remélem, érted, mit akartam mondani.
Az elmúlt egy év, mind számomra, mind pedig a körülöttem élők számára izgalmasan telt.
Yuto, Hikari és én végül sikeresen felvételiztünk a Tokiói eEgyetemre, így szerencsére együtt tudtunk maradni. Időközben Chinen is elkezdte a középiskolát, a második évfolyamtól, így nem túl sok mindenről maradt le.
A bátyáim közül, már csak Yuya él velünk, Daiki ugyanis Yuma - val Yumával és a mamájával együtt él egy utcára tőlünk. Ennek ellenére napi szinten látogatnak meg minket. Inoo Chan és Momo Chan esküvője, végül nyáron lesz. Hikaru és Keito, noha szinglik még, ezernyi jó tanáccsal látták el őket.
Hikari végre ideköltözött hozzánk, a szobámba, így Chinen sajnos nem maradhatott tovább, de ez nem szegte a kedvét, hiszen saját szobát kapott, ami már most tele van különféle plüss állattal, ami csak egyre egyre csak [így magyarosabb a szórend] gyarapodik. Ma tartunk egy családi összejövetel-félét, amire természetesen a barátokat is meghívtuk, így Hikaru, Inoo Chan és Momo Chan, valamint Yuto, Suzuka Chan és Yabu Sensei is tiszteletét teszik nálunk. Az iskola nem rég nemrég fejeződött be, így otthon pihentem ki a nap fáradalmait.
hogy elmegyek-e vele a hétvégén fagyizni!
 - Már megint elkaptam, a vidámság-kórt, Yama Chan! - nevette el magát. A vidámság-kór, Chinen személyes betegsége, amit akkor találtunk ki, mikor a kórházban voltunk, és ez nagyon ragályos tudott lenni.
 - Nahát, hazajött a kis öcsénk kisöcsénk, Yuyan! - kiáltott fel Daiki az emeletre, mire Yuya társaságában, egyenesen a kis törpéhez mentek és elkezdték őt csikizni.
 - Meg hoztuk Meghoztuk az italt, Ryosuke! - lépett be a házba Inoo Chan, Hikaru társaságában.
Azt ne mondd, hogy te még nem ittál!
 - Hát, még nem volt hozzá szerencsém, de nem hiszem, hogy bármiből is kimaradta,m volna. Egyébként, meg, hol van Momo Chan?
 - Keito hozza el őt az egyetemről, és együtt jönnek. Szerencse, hogy egy helyre járnak, így van személyes sofőrre. - Inoo Chan igazat mondott, mert Keito és Momo Chan valóban együtt jöttek, hasonlóan Yuto és Suzuka Chan is. Mindössze egyetlen személy hiányzott, és az Hikari.
Szerencsére igaza volt, és durván 10 perccel később, Hikari nyitott be.
 - Egy kicsit talán igen. Ryosuke, babát várok! - hHirtelen fel sem tudtam fogni, mit mondott nekem.
 - Igen, és ráadásul nem is egy babának, hanem kettőnek!
 - Kettőnek? Akkor ezek szerint Sora és Saya végre úton vannak! - kiáltottam fel, mire mindenki értelmetlen értetlen fejjel bámult rám.
 - Mert ennek így kell lennie, öcsi, bár mindig azt hittem, Ryo lesz az idősebb, de sebaj, mert így a két kislánynak lesz majd egy olyan cuki kisöccse, mint amilyen nekem is van! - paskoltam meg Chinen fejét, ő pedig kuncogni kezdett.
 - Ryosuke, látod, mondtam, hogy egy család leszünk, és boldogok leszünk együtt!
 - Na, jó, ideje köszöntőt mondani! Igyunk az én drága fiamra, aki sikeresen leküzdötte a betegséget és most boldogabb, mint valaha! - emelte fel a poharát az apám, mire én is szót kértem.
de egy valami egyvalami nem változott
A Yamada-család, mindig is nagy volt
a legkisebb Yamada-testvér!
     Hitelesség. A karakterek mellett ezzel vannak a legnagyobb gondjaid. Kezdve azzal, hogy Ryo 'örökké'-feliratú gyűrűt ad ajándékba Hikarinak az első randijukon. Ez egy gyerekmesében megtörténhet, de egy young-adultnak szánt blogon aligha. Aztán jön a koporsókkal teli hullaház. Láttál te már hullaházat, legalább filmben? Hacsak Japán nem egy másik univerzum, ott sem különbözhetnek nagyon, és az hótbiztos, hogy nincsenek koporsók egy kórház hullaházában.
De a legfejfájdítóbb hitelességi hibáid azok, amiket megelőzhettél volna, ha legalább egy kicsit utánaolvasol/-nézel néhány dolognak, mielőtt megpróbálod leírni azokat. A 10. részben Ryo elvileg gerinccsapoláson esik át, amikkel kapcsolatban a következő soraiddal van problémám: "Le kellett vennem a felsőmet, majd egy székre ültem, lovagló ülésben lovaglóülésben. Először lefertőtlenítették a helyet, majd Kuroda Sensei benyomta a tűt. Igazából nem is volt olyan fájdalmas, mint azt elsőre gondoltam." Először is: még én is, aki hülye vagyok a témához, tudom, hogy a gerinccsapoláshoz a betegnek feküdnie kell, gondolom azért, mert nem szabad mozdulnia, és az azért ülés közben körülményesebb lenne. Másodszor: még jó, hogy Ryo nem érzett semmit, ugyanis érzéstelenítették, mert különben elég fájdalmas lett volna. Ezzel kapcsolatban hadd idézzem egy saját cikkemet a másik blogomról: Olvass utána a dolgoknak! Általánosan mindent ismerned kell, aminek a karaktereddel kapcsolata van - tehát minden olyasmit, amit ő szeret, amit neki elmondanak, amit ő ismer vagy aminek rá hatása van. Ez utánanézés nélkül lehetetlen - hacsak ha nem játszódik a történeted egy másik univerzumban (lásd: fantasy vagy sci-fi karakterek) vagy, ha a karaktered nem hasonlít hozzád nagyon. Ha csak úgy hasból megpróbálod megírni egy... nem tudom, informatikus karakter szakmai értekezését, az valószínűleg nevetséges lesz. És azért egy lumbálpunkció folyamatának nem lett volna olyan nehéz utánanézni így, hogy már az internet is az egész világ rendelkezésére áll.
Mondhatnád, hogy szőrszálhasogató vagyok, amiért ezt felhozom a hitelességgel kapcsolatban, de hiába, ez van. Mikor azt írtad, "megvakartam a homlokomat. Talán egy pillanatra ellenőrizni akartam, hogy tényleg nincs-e már meg a hajam. Már megszoktam ugyan, de attól még fura érzés.", magamban megjegyeztem, hogy miért, amikor még volt haja, akkor a homlokán nőtt?
Ennél már sokkal felháborítóbb őrültséged az, amikor a gerincsérült, akinek az orvos 30%-ra jósolta, hogy valaha megmozdíthatja még a lábát, egy kis torna után már lábra áll. Te sem gondolhattad komolyan. Ehhez képest már gyakorlatilag teljesen normális az, hogy Ryo a szüleit meg sem kérdezve veti fel az örökbefogadást Chinennek. Gondold el, a való életben ez hogy vette volna ki magát! Szerinted így normális?
Arra már nem is mondok semmit, hogy az esküvő milyen hülyén vette ki magát. A menyasszony és a vőlegény szülei ott sem voltak. Nem kicsit elhamarkodott dolog volt, és ez így - hogy Ryo gyakorlatilag bármikor meghalhat, de "gyorsan összeházasodunk, minden eshetőségre felkészülünk" - elég érdekes emlék lehetett később a házaspárnak... Vagyis lett volna, ha te ebbe belegondolnál. Jut eszembe, Ryosuke meg elvileg jóban van Hikari szüleivel, de ők egyszer sem látogatták meg a kórházban. És mi az, hogy a főhős szülei nem jöttek el, mert "sírással végződött volna a dolog"? Ez komoly?
Fölösleges kiakadnom azon, hogy egyszer még azt mondják az orvosok, hogy a főhős helyzete reményteli, aztán legközelebb már a kórházban sem tudnak tenni érte semmit, és semmi átmenetet nem mutatsz a kettő között. Ez biztos csak nekem szúrja a szemem. Ahogy a többi logikai bukfenced is.
     Történetvezetés. Itt csak három, de annál rosszabb szarvashibára és egy pozitívumra szeretnék rámutatni. Utóbbi nem más, mint az, hogy a fejezeteket mindig a lehető legjobb helyeken szoktad lezárni, ezzel bevonzva az esetleges olvasókat, és megfelelő, kellő mértékben drámai lezárásokat biztosítva a részeknek.
Azt hiszem, a második fejezetben történik, hogy Ryo megtudja, hogy daganat van az agyában - erre elrohan, és már azt kérdezi Hikaritól, hogy "mi lesz így?", anélkül, hogy egyáltalán megtudakolta volna, hogy rosszindulatú-e az a daganat, mennyire súlyos, ha igen, és milyen hatással lesz ez az életére. Ha engem - és szerintem minden hús-vér embert - szembesítenének ezzel a ténnyel, azért én megkérdezném, hogy oké, és akkor ez mit jelent? Mi jár ezzel együtt? Te erre az egész történet során nem mutatsz rá.
Van egy bizonyos műtét, amire Ryo egyetlen másodperc gondolkodás nélkül rávágja, hogy rendben, csinálják. Ezután Hikari olyat mond, hogy "Ryo, nem kell megjátszanod magad! Azt hiszed, hogy nem vettem észre, milyen nehezen egyeztél bele abba a műtétbe:?" Semmilyen jelét nem mutattad, hogy Ryo egyáltalán elgondolkodna azon a bizonyos műtéten, de ha mégis így volt, akkor miért nem írtad le? Ha meg nem gondolkodott el rajta, akkor Hikari miért mond ilyet? Az egyetlen tippem az, hogy azért, mert neked ekkor már fogalmad sem volt, mit írtál, mikor Ryo ezt a döntést meghozta. Ismét csak egy kis következetességet - és érzelem- vagy gondolatleírást - kérek. Illetve könyörgök.
És végül a legrosszabb: egyszer sem írod le konkrétan, hogy a főhős betegsége mit hordoz magában; milyen hatásokkal lesz ez az életére, milyen tünetei vannak, mi ez egyáltalán. Mert azért az agydaganatnak is vannak fajtái, és azon belül sem elhanyagolható annak a daganatnak a mérete, helye, növekedési sebessége, ilyenekre gondolok. Ha már fontos szerepet kap a történetben Ryo betegsége és a kórházban töltött idő, akkor elárulhattad volna, hogy egyáltalán mi a főhős betegsége. Mert ezt egyik orvos sem mondta el neki, legalábbis te nem írtad le, hogy az olvasó is tudhassa. Így elég nagy a hiányérzetem.
Tanulság. Fentebb már minden tanácsomat felsoroltam szerintem, de azért álljon itt összegzésképpen, hogy a jövőben mire figyelj oda történetírás közben.
Amíg nem vagy elég érett és tapasztalt ahhoz, hogy pl. egy 17 éves fiút hitelesen megírj, addig ne tedd közzé az erre tett próbálkozásaidat, mert senki nem veszi majd komolyan azokat; kérdezd meg valaki olyan véleményét, aki sokat írt már, mielőtt bármit is közzétennél. De amíg nem megy az idősebb karakterírás, addig maradhatsz nyugodtan a gyerekkaraktereknél, abból sem lehet semmi bajod.
Olvass. Idézek egy már említett cikkemből: Sokat hangoztatott érvem, de az olvasás igazából mindenhez kell, nem csak a karaktereid hiteles megírásához. Nem lesz szókincsed, nem fogsz tudni helyesen írni, nem lesz képzelőerőd, ha soha egyetlen jó regényt sem veszel a kezedbe. A Tövismadarakban mondta Anne Mueller - nagyon okosan -, hogy a görögöknek mindenre van szavuk, és nincs olyan emberi szituáció, amit a görögök le ne írtak volna. Nem azt mondom ezzel, hogy olvass el minden görög cuccot, hanem azt, hogy az életet olvasva ismerheted meg! Igen, megérteni csak élve, szeretve tudod, de olvasva már megismerheted. És az íráshoz, ha más nincs, az is elég. (De ne az Ötven Árnyalat-trilógiát, az Alkonyatot vagy a SzJg-t vedd a kezedbe, ha kérhetlek. Ha nincs jobb ötleted ezeknél, akkor írj, és ezer örömmel látlak el egy életre elegendő olvasnivalóval.) Amikor pedig valami olyan dologról írsz, aminek nem vagy teljesen tisztában a mibenlétével - lásd: gerinccsapolás -, akkor olvass utána, mielőtt belevágsz, kérlek!
Használj leírásokat! Ne félj leírni, hol vannak a karakterek, hogy néznek ki, mit gondolnak, mit éreznek! Ne feledd, a karaktereid is ugyanolyan emberek, mint te vagy én - vannak érzéseik, gondolatmeneteik, külsejük, belsejük. Egyszóval nem papírfigurák; ruházd hát fel őket némi életszerűséggel!
Mindent, amit leírsz, olvass át akár többször is, mielőtt közzétennéd! Így nemcsak a szóismétléseket, az elírásokat meg néhány helyesírási hibát gyomlálhatsz ki, de talán a logikai bukfenceket is. Ha ez segít, akkor olvasd el néha a történetedet az elejétől a végéig: így az emlékezetedbe vésed, mit írtál már le eddig, és ehhez igazítod a továbbiakat.
És végül ne feledd: ha te a mese műfajában vagy otthon, akkor írd azt! Mert ha ebből a történetedből indulok ki, akkor ez a helyzet - és további sok sikert kívánok az íráshoz!


Ha a kritikában valamivel megbántottalak, valamit igazságtalannak érzel, kérlek, írd meg - én sem vagyok tévedhetetlen, és nem tudom mindig a legjobban megfogalmazni a negatív észrevételeimet. Szándékom az építés, segítés volt végig, nem akartalak sem eltántorítani az írástól, sem bunkó lenni veled.
Nessa öldökölt; további szép napot mindenkinek!